2014. február 7., péntek

Heti könyvajánló - Niccoló Ammaniti: Magammal viszlek

Niccoló Ammaniti: Magammal viszlek, Európa, 2009, felnőtt könyv






A Magammal viszlek című könyvet olyan ember ajánlotta nekem, akinek a véleményére nagyon sokat adok. A kötetet Lovass Dóra barátnőmtől kaptam tavaly a születésnapomra. Többször is olvasta, ezért úgy sejtette, nekem is tetszeni fog. És milyen jól sejtette.

Bevallom a kötet a megjelenése alapján nem lett a szívem csücske: a régimódi tipográfia, a védőborító nélküli, csillogó fedél, a fiatalos hatásra törekvő graffiti-montázs nem az én ízlésem szerint való. Pedig a kiadó köteteit nagyon szeretem. Főként a Gerhes Gábor által megálmodott darabokat, akinek könyvtervezői munkássága úgy átalakította az „európás” könyvek külsejét, mintha nem is magyar, hanem nyugat-európai kötetek lennének. 

A belső tipográfia sem a legfrissebb trendek szerinti, de roppant kellemes a szemnek. Leheletnyit talán túl nagy, ám inkább legyen ekkora, mint egyes hangyabetűs könyvek, melyektől az olvasó retinája görcsöt kap.

A történet dramaturgiája briliáns, a filmszerű vágásokkal váltogatott jelenetek erős vizualitása a tudatunkba ég, a párbeszédek pedig sokáig a fülünkben zúgnak.

A főszereplő egy szerencsétlen kisfiú (a védtelen, gyenge gyerekhősök Ammanitinek szinte védjegyévé váltak). A tizenkét éves Pietro tökéletes céltáblája kortársai gonoszságának. Elkeseredett küzdelme a kiszolgáltatottság ellen mások harcaival is szorosan összefügg, mely által a fiú egy drámai láncreakció kellős közepén találja magát Mindeközben az olvasó abban reménykedik, hogy valami csodával határos módon segíthet Pietrónak megállítani azt.

Néhány pillanatra hisszük, ha egy picit figyelmesebben és empatikusabban olvassuk a szöveget, a szereplők megmenekülhetnek az elől, ami rájuk vár. Aztán ez a néhány pillanat semmivé foszlik, és megmarad bennünk a befogadás hagyományosan kiszolgáltatott attitűdje, mikor lelkünket tálcán kínáljuk az írónak, hadd cincálja szét szavaival.

Mert a szerző szétcincál minket. A beszélt nyelvhez közeli stílusban megírt, sokszor argotikus, kurta mondatokat pergető könyv olyan intenzitással dolgozza meg érzelmileg az olvasót, amelyre csak kevés irodalmi alkotás képes. Gondolom, közrejátszik ebben Matolcsi Balázs remek fordítása is.

Emlékszem a könyvben egy autósztrádás-rendőrös részre (persze több ilyen felkavaró epizód is akadt), amelyet olvasva legszívesebben felszálltam volna egy Olaszországba tartó repülőre, és megkerestem volna Ammanitit, hisztérikusan számon kérve, hogy nem teheti ezt sem a szereplőivel, sem velem! Most azonnal hagyja abba megfontolt és precíz kínzásunkat! Rákiáltottam volna, tudja-e, hogy nem illik a hősöket fegyverek és megfelelő harci tudás nélkül küldeni a háborúba?

Aztán maradtam itthon, olvastam tovább, és inkább igyekeztem megérteni a megérthetetlent.

Azt, hogy legnagyobb csatákat általában fegyver és tudás nélkül harcoljuk el. És a legnagyobb csatákat rendre el is veszítjük. De attól, hogy legyőznek minket, még nem biztos, hogy legyőzöttekké válunk.

Érdemes Ammaniti más magyarul megjelent könyvét is elolvasni: az Én nem félek (2008, Európa) szívbe markoló történetének dramaturgiája egyszerűbb, és a tragikus végkifejlet is sejthetőbb. A szerző Én és te, (2012, Európa) című visszafogottabb kamararegényéből Bernardo Bertolucci készített filmet. 



---linkek:

Ammaniti honlapja:
http://www.niccoloammaniti.it/eng/

Előzetes az Én nem félek című könyvből készült filmből:
http://www.youtube.com/watch?v=atLGsOg6lBY

Interjú Matolcsi Balázzsal, Ammaniti magyar fordítójával:
http://port.hu/article/30343

Az Európa Könyvkiadó honlapja:
http://www.europakiado.hu/index.php?l=h&s=1

A regényben szereplő Pietróhoz hasonlóan sok gyermeket bántalmaznak a kortársai, manapság sajnos leginkább a neten keresztül. Hasznos információk a cyberbullyingról:
http://www.kek-vonal.hu/index.php/hu/internetes-biztonsag/202-mi-az-a-cyberbullying

2014. február 3., hétfő

A fűszerkatona- Egy könyv története képekben

Talán nem mindenki tudja, hogyan született meg a Szegedi Katalin által illusztrált, 4 éves kortól ajánlott, rövid mesék válogatását tartalmazó Fűszerkatona című  gyerekkönyv.

Pár évvel ezelőtt  a karácsonyi meglepetésem egy nyárra szóló utazás volt Ecuadorba. Emlékszem, az ajándékom egy fehér boríték volt, benne a férjem által készített rajzzal egy vulkánról.

A hatalmas örömbe (ilyen messzi és kalandos helyre még sosem jutottam el) némi üröm is vegyült, hiszen azonnal összeszorult a szívem, hogy a lányaimtól két hétig távol kell lennem.
Akkor merült fel bennem egy "házi mesekönyv" megírásának az ötlete.

A lányok tehát minden napra kaptak egy mesét, ahhoz kapcsolódóan, hogy éppen merre jártunk. És persze egy fekete-fehér rajzot is, hogy színezőként is tudják használni a könyvet, miután a nagymamák elolvasták nekik az adott nap történetét.



A köderdőnek nevezett Andok misztikus magaslati dzsungelében, melyben a különleges broméliák és orchideák úgy nőnek, mint a pitypang a mezőn.



A Napo-folyón épp a dzsungelben található bungalóink felé tartunk. Emlékszem első éjszaka egy percet sem tudtam aludni az esőerdő ezer hangja miatt. Az itthoni rejtelmes tücsökciripelés semmi ahhoz a mágikus hangzavarhoz képest.



A dzsungel, melyben a többi közül kimagasló, hatalmas fákat "anyafáknak" nevezik. A különleges erejű fákhoz járnak a sámánok tanácsot kérni, és itt lépnek kapcsolatba a transzcendens erőkkel.



Egy sétáló pálma előtt guggolok, amely gyökereit emelgetve (persze nagyon-nagyon lassan teszi ezt, vagyis nem kellett attól félnünk, hogy elszalad a fotó elől) halad a fény felé. 
És hogy mi a kezemben az a fehér tégla? A madarász férjem madárhatározó könyve, mely az összes ecuadori faj leírását tartalmazza, és amely remekül használható kézi súlyzóként is.



Az őserdei szállásunk bejáratát egy madárpók őrizte (a pókok állítólag az írók totemállatai, úgyhogy szerencsés jelnek tekintettem). Eleinte féltem tőle, de rájöttem, hogy békés: este előbújik, sütkérezik egy picit a holdsütésben, aztán nappal alszik egy nagyot. Arra inkább nem mertem gondolni, mikor vadászik és mire. Bíztam benne, hogy holdfényevő.



A dzsungelben egy kíváncsi papagájjal barátkozom, de akármennyire is igyekeztem nála bevágódni a papagájrózsaszín pólómmal, őt inkább a fényképezőpántja hozta lázba.



Ez a csodaszép béka mérget termel a bőrén, melybe az indiánok régebben belemártották a nyilaikat vadászat előtt.



A tapír nagyon eleven és vicces élőlény, jókat vidultam rajta, imádom a mókás orrát. Ha amerikai plasztikai sebész lennék, az egyik hollywoodi sztárnak egyszer biztos csinálnék tréfából egy tapírorrot.



És megérkeztünk az ajándékban ígért vulkánhoz, amely épp dühösen füstölög. A Tungurahua fenséges és félelmetes látványát soha nem fogom elfelejteni.



A vulkán tövében fekvő Banos városában útfestések jelzik a menekülés irányát lávaveszély esetére. Nem mondom, hogy nagyon nyugodt voltam, amikor egy ilyen mellett sétáltam el. Szinte láttam magam, ahogy tágra nyílt szemmel, visítva szaladok a fortyogó láva elől, természetesen roppant fegyelmezetten, csakis  a helyes irányba, amerre a nyilak mutatnak.



"Az ördög üstje" vízesés, amely annyira megihletett a nevével, és őrjöngő párapermeteivel, hogy született róla egy azonos című mese is. 



Emmát és Lénát sokat hordoztam kendőben, elöl és hátul is, ezért muszáj volt lefotózni ezt az ecuadori asszonyt. A kötözési technikája ugyan elég sajátos és virtuóz, de azon nem változtat, hogy a gyerek anyja aurájának védőernyőjében nőhet fel.



A 4000 méteren fekvő Quilotoa-krátertó szépségére nincsenek szavak, vagy csak nagyon szimbolikusak. Ezért írtam meg róla az Istenek tűzrakóhelye című mesét. A süppedő hamuban leballagni a partjára egészen különleges élmény volt.



A sapka-polár párosításból már lehet következtetni arra, hogy hűvösebb részen járunk. Egy varázslatos, bakterházból panzióvá alakított szállás mellett dédelgetem az egyik lámát. Vikunyák is élnek is a Chimborazo magaslatain, de ők vadon, így őket nehezebb megsimogatni.



A házőrző láma a 6310 méter magas Chimborazo előtt. Ez a hegy állítólag fiúhegy. Nem tudom, mire alapozzák a helyiek ezt a tézist, de igazuk lehet. Én legalábbis éreztem, hogy tényleg egy kicsit maszkulin. Kemény, érdes, szélszavú, "ki-ha-én-nem"-típusú, őszinte hegynek ismertem meg.



A Chimborazo előretolt alaptáboránál, 5000 méter magasságban, ahová ugyan küzdelmes volt felmászni, mert a tüdőnknek úgy kellett összevadászni a levegőben azt a pár szem oxigénmolekulát, de az érzés,hogy fent lehettünk, minden fáradságot megért.



A Cotopaxi alaptáboránál, 4810 méter magasan. Ez a hegy meg állítólag női hegy, ami szintén érezhető volt: lágy, sejtelmes és kiszámíthatatlan hegynek rémlett nekem, melyből úgy hömpölyög a sok érzelem, ahogyan a gleccser omlik le a tetejéről.


---Linkek

Szomorú cikk arról,  hogy Ecuador végül eladta az őserdőt.
A most induló kölyök krimisorozatomnak nem véletlenül játszódik itt a második része, ahol a főhősök a dzsungel megmentésén ügyködnek majd:
http://ecolounge.hu/nagyvilag/olajkitermeles-a-nemzeti-parkban

Akikkel utaztunk:
http://www.baraka.hu/