2012. február 22., szerda

Most írtam: Cikk Ecuadorról a márciusi Marie Claire-ben


Az anyag története a következő: a férjemmel Ecuadorba utaztunk tavaly előtt nyáron, ami igazi kulturális sokk volt a számunkra. Balázs lefotózta az ottani csodákat, én folyamatosan jegyzeteltem a nyaralás során. A kettőből pedig összeállt egy képes anyag, amiben szó esik az indián nők életéről, és természetesen a helyi mesékről is (hiába, nem tudom magam megtagadni).

Nagyon élveztem, hogy a gyereknevelésen kívül, más munkában is együtt tevékenykedhettünk a párommal. Remélem, lesz még folytatása a dolognak.



2012. február 17., péntek

Hogyan került bütykös hattyú a Madárasszony c. regénybe?



Pár hete Balázs éppen a Madártani Egyesületben járt, hogy leadja a tavalyi gyűrűzési jelentését, amikor találkozott Karcza Zsolttal, a Gyűrűzőszakosztály vezetőjével.

Zsolt másnap hattyúgyűrűzésre készült, ahová hívta a férjem is. Balázs igent mondott, sőt kitalálta, hogy magával viszi Emmát, úgyis ritkán hiányzik az óvodából, ennek be kell férnie.

A bütykös hattyú azért különleges madár, mert roppant hűséges. Nem keres magának minden tavasszal új társat. Egy hattyúpár az egész életét együtt éli le.

A gyűrűzésük nem olyan egyszerű. Az ételt ugyan könnyen elfogadják, viszont nagy testükben nagy erő lapul, ezért nehéz rájuk tenni a karkötő méretű, színes gyűrűt. A gyűrűzés tehát legalább kétemberes feladat, és még így is lehet, hogy a szárnyukkal jókora pofonokat adnak, a lábukkal pedig véresre karmolják a madarász kezét.

A képen látszik, ahogy Zsoltnak milyen erősen kell tartania a hattyút, amikor a gyűrűzéshez készül, Emma pedig kicsit ijedten figyeli ember és madár harcát.

A regényben a bütykös hattyú emberek számára is példaértékű hűsége erős szimbólumként fog megjelenni, és megemlítek egy hasonlóan küzdelmes hattyúgyűrűzési esetet is.

2012. február 13., hétfő

Meghívó: Nizzai kavics-díj átadóra

Mindenkit sok szeretettel hívok a Nyitott Műhelybe (a Délinél, Ráth György utca 4/A) 2012. február 23-án este 7 órára a Nizzai kavics-díj átadójára.

Nagyon nagy megtiszteltetés számomra, hogy a 2011-es díjat én vehetem át.

Az estet Lackfi János, örökös, önjelölt kavicsmester vezényli, vagyis a jó hangulat neki köszönhetően garantált.

Lesz beszélgetés és felolvasás (gyerekversek és felnőttek is), díjátadás és földi javak (bor, tea, harapnivaló). Gyertek, ha tudtok!



Hogyan került a kis vöcsök a Madárasszony c. regénybe?

Ahogy már írtam, a Madárasszony című felnőtt regényem tele lesz állatokkal és növényekkel, illetve ezeknek az állatoknak és növényeknek a különleges történeteivel.

Hogy miként bukkanok ezekre a történetekre, az teljesen változó.

Sok érdekességet mesél a madarász férjem vagy az ő barátai. De izgalmas eseteket írnak le a szakkönyvek is. Vagy egy-egy hírről a Madártani Egyesület leveleiből értesülök.

A napokban történt például, hogy az Ócsai Madárvártára bevittek egy kis vöcsköt, amit a környéken találtak. Az ócsai madarászok e-mailben kértek segítséget az ország többi madarászától, hogy javasoljanak olyan folyószakaszt az elengedéshez, amely nem fagyott, mert a madár a jégen nem tud nekifutni, és felszállni.

Amíg az ötletek befutottak a madarászokhoz, addig a kis vöcsök a gyűrűzőház egyik zuhanytálcájában pancsolt.

Nagyon sok ötlet érkezett levélben arra, hová is lehetne vinni, de végül a dunaharaszti vízszakasz nyert. A Gyűrűző Szakosztály vezetője személyesen ment el a bajba jutott madárért, hogy elautókázzon vele a Dunának ahhoz a holtágához, amely még ilyen cudar időben sem szokott befagyni.

Annyira megtetszett ez a nagy összefogás egy kis madárért, hogy gondoltam ezt is beleírom a készülő regénybe.

2012. február 7., kedd

Most írtam: Két rövid mese a Pagony új antológiájába

A nagy sikerű Autósmesék antológia mintájára készül majd egy újabb meseválogatás a Pagony Kiadó gondozásában Rubik Anna képeivel.

Az antológiába két rövid szöveget írtam, a két kis lányomnak ajánlva őket.

Mivel Emma rajong a rajzolásért, ezért az ő meséjének főszereplője egy olyan lány, aki ügyesen rajzol. Annyira, hogy akár a lerajzolt dolgok meg is elevenednek a képei nyomán.

Léna pedig igazi bújós kismacska, ezért neki egy olyan mesét írtam, amelyben a főhős nem ereszti el azt, akit nagyon szeret.

2012. február 3., péntek

Most olvastam: L'Herbier des Fées

Már régóta tervezem, hogy írok egy bejegyzést Benjamin Lacombe-ról, mert gyakorlatilag mindegyik könyvéért rajongok. Sok illusztrátort ismerek, sok illusztrátorral dolgozom íróként, de ekkora hatással csak kevesen voltak rám.

Benjamin Lacombe klasszikus, reneszánsz tehetségű rajzoló a preraffaeliták különös melankóliájával, és a romantikusok szenvedélyével, időnként szecessziós díszítő kedvvel. De előbukkan nála Delvaux halott nappalainak vagyis élő éjszakáinak megvilágítása, ami különös, viaszos fényt ad a figurái bőrének, vagy Andrew Wyeth szorongatóan fojtott komponálási technikája, Alfred Kubin szörnyesztétikája, és talán valami Hans Bellmer babáinak üres tekintetéből, illetve Leonor Fini selyemszínű fényeiből.

A képei felkavarnak, elvarázsolnak, megrémisztenek és lecsendesítenek. Furcsa szomorúság árad belőlük, miközben egy olyan mesevilágba lépünk be, melynek organikus szövevénye, porcelános fényei, különös karakterei, cirkuszi nyüzsgése és kísérteties némasága azonnal megragadja az embert, és nem ereszti.

Talán egy éve fedeztem fel a blogját, aztán a facebook-oldalát. Azóta követem ezeket, aztán Párizsba mentem, és beszereztem néhány albumát. A Hófehérkével, a Boszorkánykönyvvel, és a Lepkeszeretőkkel tértem haza. Plusz egy igazi csemegével, a Halálmesékkel, amelyben Lacombe Poe-novellákat illusztrált (annyira örültem, mert Poe az egyik kedvenc fiatalkori szerzőm).

Aztán jött az ősz, és megkértem a párizsi barátnőmet, hozzon egyet Lacombe új, tündéres könyvéből. Alig bírtam kivárni, hogy kézbe foghassam végre ezt a könyvet is.

A L'Herbier des Fées-t Lacombe Sébestien Pérezzel csinálta, mint már több könyvét is: összeszokott páros ők, szeretnek együtt dolgozni. A könyv egy tündéres füveskönyv, vagyis olyan növényhatározó, amely tündérhatározó is egyben. (a növények amúgy teljesen valósághűek és biológiailag pontosak, a botanikus bátyám ellenőrizte őket.)

A könyv azt mutatja meg egy érdekes kerettörténeten keresztül, hogy bizonyos növényekkel, milyen tündérek élnek szimbiózisban. Különös és misztikus lényeket ismerhetünk meg, gyönyörű megjelenítésben.


Lacombe könyveit nem csak az illusztrációk miatt szeretem: mindig kitalál valami könyvformátumbeli, nyomdatechnikai, vagy egyedi papírötletet az albumaihoz. Most sem csalódtam: van itt lézerstanc, pauszpapír, aranyfesték, jó nehéz, újrahasznosított papírt idéző, kreatív papír, és persze a könyv óriási. Szó szerint, és átvitt értelemben is.

Sokszor cipelgettem már magammal kiadókkal való tárgyalásokra a könyveit (ami nem kis teljesítmény egy gyenge nőtől, mivel baromi nehezek az albumai), hátha kiadja végre valaki magyarul az egyik könyvét. Remélem, ami késik, nem múlik. Mert, ha Rébecca Dautremer van már magyarul, Benjamin Lacombe-nak is muszáj megjelennie itthon.


Kreatív meseírás kurzus

Az 5K Központ felkérésére február 22-től kreatív meseírás kurzust fogok tartani kéthetente, szerda délelőttönként.

Már gyakorló tanárként is a szokatlan, erősen vizuális hatású és lelkesítően interaktív órák híve voltam. Az olyan óráké, amelyeket én magam is élveztem, és ki tudott a diákokban és bennem is nyitni valamit. Az ilyen órák végén az egész osztály szemében valami különös fény csillogott.

Az 5k Központban is hasonló jellegű órákat tervezek. A foglalkozások úgy mutatnák be a meseírás alapjait (már ha létezik erre egy általános standard), hogy közben inspirációs tréningként is szolgálnak, és úgy robbannak a lélekben, mint egy bomba. Hogy utána könnyebben menjen az írás.